Sajtószemle, 2011. október

Bábel tornya a New York-i Don Giovanniban

2011. október 29.

Valamelyik hóbortos muzsikus (a nevét elfelejtettem) nemrégen azt a jóslást kockáztatta meg, hogy az opera műfaja haldoklik. Szerinte olyannyira, hogy hamarosan ki is múlik. A kótyagos művész úr figyelmét tisztelettel fölhívnám arra, ha netán megveti is a tévénézést, időnként kukkantson bele a zenei csatornák választékába, és nézze meg, hogyan újult meg az elmúlt években a barcelonai Liceu, az ultramodern lyoni dalszínház, a nagyhagyományú drezdai Semperoper, és a minap a moszkvai Bolsoj. Mondok többet. Képzeletben száguldjon végig Európán, távolabbi földrészeken is, azokon a szombatokon, amikor az évszakoktól függően hol szabadtéren, hol mozi teremben, élőben közvetítik a New York-i Metropolitan varázsos előadásait. Mint nálunk Budapesten is immár két éve az Uránia filmszínházban, ahol legutóbb két egymást követő estén, a nagyteremben telt házzal Mozart Don Giovannijában gyönyörködhetett az állítólag kiábrándult operabarát közönség.

Ha valahol áldást hozott az egyébként néha joggal kárhoztatott globalizáció, az éppen az operaművészet. A vasfüggönyök leomlásával és a távolságok zsugorodásával a szép, fiatal, tehetséges és gyönyörű hangú énekesek végigszáguldják a világot, kivált a korábban bezárt lengyelek, románok, bolgárok, oroszok, baltiak. A Met Don Giovannijának a színpada valóságos Bábel tornya volt. A főhős lengyel, a szolgája Venezuelában született olasz, a pipogya szerelmes mexikói, a három hölgy egyike német, másikuk olasz, a harmadik litván, az epizód szerepekben ausztráliai és szlovák. De valamennyien Da Ponte abbé veretes olasz szövegét énekelték, ki enyhe nemzeti akcentussal, de hamisítatlan Mozartot. A zenekari árokban az olasz Fabio Luisi mester vezényelt, az utóbbi évtized száguldó karmestere, aki volt vezető Kappelmeister Zürichben, Drezdában, most James Levine főzeneigazgató műtétje és lábadozása óta a Met egyik első Maestrója.

Csodás összehangolt együttes, a maga helyén mindenki a maximumot nyújtja, mégsem teljesen egyenértékű. A legtökéletesebbek az olaszok. A lengyel Mariusz Kwiecien férfiasan zengő basszbariton, mint Don Giovanni jelenségként is hódító, de színészi képességekben és hanganyagban egyaránt a Leporellót megszemélyesítő olasz Luca Pisaroni kissé előzi őt. Tavaly a párizsi Bastille színpadán a Strehler fölelevenített rendezésében újrajátszott Figaro házasságában ő volt a furfangos borbély, és ebbe a New York-i Don Giovanniba Donna Elviraként magával vitte a Figaróban is féltékeny grófnét, Barbara Frittolit. Ők ketten a vitathatatlan csúcs. Szép és nemes a fájdalmas Donna Annaként a litván Marina Rebeka is, bár gyakran túlságosan is kiengedi drámai szopránját, ebben a szerepben az ezúttal a Met háziasszony riportereként fölbukkant Renée Fleming, a korábbi Levine változatban az örökké felejthetetlen. Az olyan hiteles Anna, amilyennek annakidején Prágában Mozart is elképzelhette. A sok basszus és basszbariton között jeles élményt nyújtott az ausztráliai Joshua Bloom Masettóként, és a szlovák Stefan Kocán a kormányzóként. Üde bájos színpadi jelenség a világszép német Mojca Erdmann, mint Zerlina, sudár termetével és gyöngyöző koloratúr szoprán hangjával, bár két népszerű áriájában, nyílván a Maestro hozzájárulásával mindkettő végét egyéni teljesítménnyel túlcifrázta. Mozart partitúrájánál maradni szebb lett volna. Végül egy egyáltalán nem jelentéktelen mellékkérdés. A nem általános, de többnyire vallott vélemény szerint a hősszerelmes szerepében ágáló Don Ottaviót Mozart pipogya lírai tenornak képzelte el, ilyennek ábrázolta a két felejthetetlen magyar, Pataky Kálmán és Réti József is. A mexikói, tehát latin-amerikai Ramón Vargas azonban mindkét áriájában kiengedi öblös hőstenorját, miként kontinentális társai rendszerint teszik, akik esztendők óta uralják a világ színpadait. Felfogását lehet vitatni, meglehet, neki van igaza, ezzel talán hihetőbben jellemzi a szájhős, a cselekvésében viszont óvatos férfiú kettős karakterét.

Évtizedek óta eltérő véleményekre ad alkalmat, melyik a világ legelső zenekara, a bécsi, a berlini-e, vagy éppen a New York-i. Annyira tökéletes mindhárom, hogy nem is lehet eldönteni, a tökélynél nem is a rangsor a fontos. Az operaházi árkokban a bécsi mellett talán a Metropolitané a legszebben szóló. Ezt híven bizonyította Fabio Luisi is, valami mégis gyönyörű újdonságot hozott. Köztudott, hogy Mozart mennyire meseszépen bánt a fafúvósokkal, köztük is jelesen a klarinéttal. Ezúttal azonban páratlanul selymes hangzásukkal a brácsák is lenyűgöztek. A következő, novemberi Met produkció Wagner tetralógiájának Siegfriedje lesz. Jeles ünnepként Levine mester pálcáját követve.


Várkonyi Tibor : Népszava -